Vörös pikkelyes foltok jelentek meg az arcfotón, S. Nagy Katalin: Képekről 3 - első rész by Ervin Zsubori - Issuu
Régi tervem volt, hogy utazást teszek néhány olyan országban, melyet csakugyan neki is vágtam az útnak, mégpedig egy barátom társaságában, akit elbeszélésemben Augustus Darvellnek fogok nevezni. Néhány évvel idősebb volt nálam, vagyonos ember, s ősi család sarja; rendkívüli intelligenciája azonban nem engedte, hogy a helyzetével járó előnyöknek túlzott jelentőséget tulajdonítson, aminthogy azt sem, hogy lebecsülje ezeket.
Fiatal voltam még, ha korán kezdtem is az életet; vele való közeli ismeretségem azonban újabb keletű volt: egyazon iskolákban nevelkedtünk, és ugyanazon egyetemet látogattuk, habár ő előttem járta végig ezen tanintézményeket, és én még a noviciátusban voltam, amikor ő már régen beavatottja volt annak, amit nagyvilági életnek neveznek. Nyilvánvaló volt, hogy valamely gyógyíthatatlan izgékonyság kínozza; ám azt sohasem sikerült kiderítenem, hogy ennek oka becsvágy, szerelem, lelkifurdalás, avagy bánat volt-e, esetleg mindez egyszerre, netán csupán a betegséggel határos, kóros kedélyállapota: bizonyos körülmények mindezen okok bármelyikének feltevését alátámasztották volna; de amint azt fentebb említettem már, e körülmények oly ellentmondásosak voltak, hogy egyikről sem volt teljes bizonyossággal állítható: ebben rejlik az ok.
- Igaz, amikor nyár elején elbúcsúztam, azt ígértem, folytatom az előző hét esszé ívét, azt, ami számomra összekötötte a hét fest ményt és a többi, még megírandót is.
- Kenőcsök pikkelysömörhöz Japánból
- Pikkelysömör kezelése nyári forma
- Tájolás 1.
- A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé.
- Pikkelysömör arckrém kezelése
- PILINSZKY JÁNOS ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEI
- A "teremtő képzelet" sorsa korunkban A föladat, amit előadásom címében kaptam, meghaladja erőmet.
Ha valahol titok lappang, az emberek általában eleve valami titkos bűnre gyanakszanak: nem tudom, miért van ez így, neki azonban, ha titka volt is, bűnéről soha nem bizonyosodtam meg, és magam nem is hittem, hogy bármi ilyesmi terhelné a lelkét.
Darvell világlátott ember volt, és én hozzá fordultam tanácsért tervezett utazásom dolgában. Titokban arra számítottam, hogy talán pikkelysömör gyógyszerek vakolat, ő is tartson velem; reménykedésem nem is volt egészen alaptalan, tekintve rejtélyes nyughatatlanságát, amihez az is hozzájárult, hogy az utazásnak még a gondolata is mindig felizgatta, továbbá, hogy láthatólag teljesen közönyös volt az őt körülvevő dolgok iránt.
Először csak célozgattam reményeimre, majd kifejezést is adtam óhajomnak: a válasza, bár számomra nem volt egészen váratlan, a meglepetés örömével hatott rám — elfogadta a meghívást, s így a szükséges előkészületek után megkezdtük utazásunkat. Keleti utazásunk során történt az eset, melyet most elbeszélendő leszek. Testalkatából ítélve, ifjabb korában Darvell az átlagosnál erősebb szervezetű ember lehetett, de az utóbbi időben ereje fokról-fokra hanyatlott, holott betegségnek semmi jelét sem mutatta: nem köhögött, s lázas sem volt, mégis napról napra erőtlenebb lett; mértékletesen élt, és nem volt se bágyadt, se kimerültségről nem panaszkodott, ám szemlátomást sorvadt.
Egyre hallgatagabb lett, mind kevesebbet aludt, végtére pedig már annyira megváltozott, hogy iránta való aggodalmam is nőttön-nőtt, arányosan az őt környékező fenyegetéssel. Azt terveztük, hogy Szmirnába érkezve majd kirándulást teszünk Epheszosz és Szardeisz romjaihoz, akkor azonban én már megpróbáltam eltéríteni szándékától, hogy jelen állapotában vállalkozzék az útra, ám mindhiába: úgy láttam rajta, valami nyomasztja, s méltóságteljes komolyság üli meg kedélyét, ennek ellenére türelmetlen vágy űzte, hogy velem tartson e kirándulásra, mely számomra merő kedvtelés volt csupán, a gyengélkedőnek viszont cseppet sem ajánlatos megerőltetés; de végül is nem ellenkeztem tovább, és néhány nap múlva útra is keltünk, csupán egy lovászfiú és egy szál janicsár kíséretében.
Félúton jártunk Epheszosz felé, s magunk mögött hagyva Szmirna termékenyebb tájait, immár vad s lakatlan vidéken haladtunk, sós mocsarak közt s szűk hegyszorosokon át, melyek a Diana ledőlt oszlopai között még álló néhány sárkunyhóhoz vezettek, vagy a kiűzött kereszténység fedél nélkül égnek meredő falaihoz, s a még azoknál is újabban emelt, ám régen elhagyott mecsetek vigasztalan látványt nyújtó düledékeihez, amikor barátom hirtelen s heveny rosszulléte arra késztetett, hogy vörös pikkelyes foltok jelentek meg az arcfotón egy török temetőnél, mely turbános sírkövein kívül semmi jelét sem mutatta, hogy valaha is emberi élet lakozott e sivár pusztaságban.
Körülnéztem, hogy hol pihenhetne le kellő kényelemben, ám ellentétben más mohamedán sírkertekkel, itt alig néhány ciprus állt, s azok is elszórtan, egymástól távol; a sírkövek többsége ledőlt, s megviselte őket a múló idő; Darvell odatámaszkodott az egyik legnagyobbiknak, mely épp az egyik legterebélyesebb fa alatt állt, ám a kőnek dőlve is csak alig bírta tartani magát.
Vizet kért. Megkérdeztem Darvelltől: — Honnan vörös pikkelyes foltok jelentek meg az arcfotón te ezt? Hogyhogy ezt nekem még sohasem említetted?
Kérdésemre nem kaptam választ. Szomját oltván egy pillanatra úgy tetszett, magához tér; s bennem felébredt a remény, hogy barátom képes lesz folytatni az utat, vagy legalábbis visszatérni Szmirnába, amire magam is buzdítottam. Ő azonban csak hallgatott, mialatt mintha erőt gyűjtött volna, hogy megszólaljon.
Így kell lennie: fogadd meg ezt nekem! Kérésedet teljesítem, s ha kételkedsz bennem… — Meg kell lennie; esküdj! Letettem az esküt, s úgy tetszett, ettől megkönnyebbült. Lehúzott az ujjáról egy pecsétgyűrűt, melyen arab írás volt, s a kezembe adta. Majd így szólt: — A hónap kilencedik napján, pontosan délben a hónapot tetszésed szerint megválaszthatod, csak a napot nemvesd be ezt a gyűrűt az Eleusziszi-öböl vizébe ömlő sós forrásba, majd másnap, ugyanazon órában keresd fel Ceres templomát, és ott várj egy órát.
Ezt mondtad? Amikor megjegyeztem, hogy ma is épp a hónap kilencedik napja van, egyszerre megváltozott az arckifejezése és hallgatásba merült.
Kötetből kimaradt versek
Ahogy ott ült a földön, s láthatólag mindinkább elhagyta az ereje, egy gólya telepedett le egy közeli sírkőre, a csőrében egy kígyóval, de nem nyelte le a zsákmányát, hanem ehelyett mintha csak bennünket nézett volna rendületlenül.
Nem tudom, mi késztetett rá, mindenesetre megpróbáltam elkergetni, de hasztalan; tett néhány kört a levegőben, aztán visszatért pontosan ugyanarra a helyre, ahonnan felröppent. Darvell a gólyára vörös pikkelyes foltok jelentek meg az arcfotón és elmosolyodott, majd megszólalt — bár nem tudom, magában beszélt-e, avagy hozzám szólt —, de csak annyit mondott: — Így van jól! Mit akarsz ezzel mondani? További rendelkezéseimet már ismered.
Aztán útmutatásokat adott arra nézve, hogyan tudnám a legjobban eltitkolni a halálát. Miután ezt is elvégezte, felkiáltott: — Látod amott azt a madarat? Csak az a különös, hogy nem nyeli le. Kísérteties mosoly jelent meg az arcán, s így szólt elhaló hangon: — Még nem jött el az ideje! Egy pillanatig elnéztem utána; aligha hosszabban, mint amennyi idő alatt tízig számol az ember.
Egyszerre úgy éreztem, Darvell teste súlyosabban nehezedik a vállamra, s amikor visszafordítva tekintetemet az arcába néztem, láttam, hogy halott!
Megdöbbentett a hirtelen bizonyosság, hiszen semmi kétség sem lehetett — arca néhány perc alatt szinte feketére vált. Bizonyára méregnek tulajdonítom arca gyors megváltozását, ha nem tudom, hogy lehetetlen lett volna észrevétlen bevennie.
Much more than documents.
A Nap már színterápia pikkelysömör kezelése, és a tetem oszlásnak indult, s nem maradt más hátra, mint teljesíteni a kívánságát. Szulejmán jatagánjával és az én kardommal sekély sírt vájtunk azon a helyen, melyet Darvell kijelölt: a talaj laza volt, mivel volt már más lakója is, egy mohamedán személyében.
Ámulat és gyász között a szemem száraz maradt. Tornyos-pártás gótikus várkastélya a kor divatja szerint épült, a lehető legpazarabb stílusban.
Belsejében a sötét, kanyargós folyosókról boltíves, kárpitokkal díszített termek nyíltak, amelyek lenyűgözően tágasak voltak ugyan, de épp nyomasztó méreteik miatt hiába keresett volna bennük bárki meghitt kényelmet. A kastélyt minden oldalról sötét fenyő- és kőriserdő vette körül, s e komor képet csak ritkán derítette föl a mennyek napvilága. Klotild kisasszony, a vörös pikkelyes foltok jelentek meg az arcfotón egyetlen leánya ma lett tizenhét éves, és születésnapjának megünneplésére illusztris társaságot hívtak össze.
Minden irányban udvariasan meghajolt, mégis a legzordabb tartózkodás fogadta. Senki sem tudta, kicsoda ő, honnan jön, de megjelenése elárulta, hogy nemesember, a legelőkelőbbek sorába tartozik, és noha bizalmatlanság kísérte bemutatkozását, mindenki tisztelettel bánt vele. A házigazda a társaság többi tagjához hasonlóan képtelen volt közönyösen bánni az idegennel, így hát némi habozás után megkérte, maradjon még a birtokon néhány napra, a vendég pedig derűsen el is fogadta az invitálást.
Közeledett a legsötétebb éjszaka, és miután mindenki nyugovóra tért, a toronyban megszólalt a súlyos, tompa harang, noha odébb az erdő ágait leheletnyi szél se mozdította. Amikor másnap a reggelizőasztalnál találkozott a társaság, sokan megesküdtek arra, hogy mennyei muzsikát hallottak, de azt mindenki meggyőződéssel állította, hogy szörnyűséges zajok is megütötték a fülét — kétségtelenül ama lakosztály felől, amelyet éppen az idegen foglalt el. Legfőképpen Klotilddal társalgott, és amikor az élete során megjárt sokféle országról beszélt, Itália napsütötte vidékeiről, ahol a levegő is virágillattól párállik, és nyári szellő sóhajtozik az édes termésű föld felett; amikor a leánynak e csodás országokról mesélt, ahol a vörös pikkelyes foltok jelentek meg az arcfotón mosolya az éj lágyabb szépségébe merül, és a mennybolt szépsége nem homályosul el pillanatra sem, nos, akkor a bánkódás könnyei törtek fel szép hallgatójának kebléből, aki életében először sajnálta, hogy még a szülői házban él.
Múltak a napok, és minden perccel hevesebbé váltak azok a kifejezhetetlen érzések, amelyeket az idegen ébresztett a leányban. Amikor aztán megbizonyosodott róla, hogy maga iránt kedvező érzelmeket keltett a hajadonban, ördögi sugallatú vigyor tűnt föl hirtelen és halt el nyomban komor vonású arcán.
Ha a szülők társaságában találkozott a leánnyal, tisztelettudóan szólt és szerényen, ám ha egyedül maradt vele, s az erdő sötét zugaiban kóboroltak, felöltötte a szenvedélyes rajongó álcáját.
Amikor egy este a báróval beszélgetett az intarziás könyvtárszobában, valahogyan szóba kerültek a természetfölötti erők. Az eszmecsere során az idegen zárkózott maradt és titokzatos, de amikor a báró tréfálkozva tagadta a szellemek létét, és szarkasztikusan gúnyolódott a szellemlátáson, a vendég szeme földöntúlian felizzott, és alakja mintha természetellenesen megnőtt volna.
Amidőn a társalgás abbamaradt, félelmetes némaság ülte meg a szobát néhány másodpercre, és valami mennyei harmónia zengett a sötét erdei tisztáson túlról. Mindenki gyönyörködő elragadtatással hallgatta, de az idegen nyugtalannak látszott és elkomorodott; részvéttel nézett a nemes házigazdára, s mintha egy könnycsepp is megjelent volna fekete szemében. Néhány másodperc elteltével a muzsika szelíden elcsöndesült a messzeségben, és újból mindenen némaság ült.
Düledék palota
A báró nemsokára kiment a szobából, és az idegen csaknem azonnal követte. Nem maradt azonban távol sokáig. Távozása után nem sokkal rettentő hang hallatszott, mintha valaki a haláltusáját vívná, aztán a folyosón megtalálták a báró elnyúlt holttestét. Arcát eltorzította a kín, megfeketült nyakán emberi marok nyoma. Azonnal riadót fújtak, átkutatták a kastély minden zugát, de az idegent soha többé nem látta senki. A báró holttestét közben csöndesen visszaadták a földnek, és a rémséges történésre már csak úgy emlékeztek, mint a múlt egy darabjára.
Uploaded by
Lábai folyvást arra a helyre vitték, ahol ők ketten egykor a szerelemről beszélgettek. A leány került minden társaságot, és sohasem látszott rajta, hogy örülne bárminek, csak amikor egyedül maradt szobája magányában, akkor lettek rajta úrrá az érzései. Akkor adta csak meg magát bánatának, és csordultak ki szeméből a könnyek. A szerelem, amit szemérmének büszkeségében szűziesen elleplezett mások elől, egyedüllétének óráiban tört elő a szívéből.
