Vörös foltok bukkantak fel az arcán és viszketnek. Keresés űrlap

Várakozás Két nő áll a Ferenc körút és a Tompa utca kereszteződésénél a közlekedési lámpa zöld jelzésére várva.

Nagyjából egykorúak lehetnek, az a fajta, öregnek még túl fiatal, fiatalnak már túl öreg asszonyok, akik számára az idő létezése, s persze az idő mindennapi múlása korántsem valami elvont, metafizikai távlatban tárgyalható fogalom, mi több, még csak nem is a megbeszélhetőség tárgyát képező valami, hanem a magát minduntalan ezer apró részletben megmutató, tapinthat valóság, reggeltől reggelig tartó fizikai élmény.

Közel állnak egymáshoz, a fejük, a festett hajuk szinte össze is ér, mégis hangosan beszélnek, se nem holmi indulat okán, inkább úgy, mintha nem bíznának abban, hogy a másik valóban hallja a szavukat.

De hát az nem lehet, mondja az egyikük, az nem lehet, hogy ezt így meg lehessen csinálni. Az nem lehetséges, hogy ezt a csalást, azt az irdatlan disznóságot a világ csak így szó nélkül hagyja. A világ, válaszolja a másik, a világ, édesem, magasról szarik rá.

És magasról szarik rád és meg rám is. Gyere menjünk, zöld a lámpa. Egymásba karolva indulnak el, s közben beszélnek tovább.